A képjelírás -olvasás alapjai

 Teljesebben és mélyebben, Pap Gábor Hazatalálás című művében olvashatunk e témáról is.

Képjelnek csak akkor tekinthetünk egy ábrát, (vagy annak csak egy részét), ha az az általa jelölendőket megfelelés útján és nem megegyezésszerűen jeleníti meg. Például a nap rajza, lángoló sugarakkal, mosolygós arccal, nem tekinthető a Nap képjelének, míg a ponttal ábrázolt kőr ősidők óta annak tekinthető. Valójában maga a Nap is csak jelöli, jeleníti a Fény központját a világban. Ezért is lehet például Isten, azaz az Atya és/vagy a Fiú jelölője.

A képjelek és azok együttesei mindig utalásszerűek, magát a jelölendőt is egy magasabb kapcsolati szintre helyezik. Ez az előbbiekből is belátható.

Soha nem életképi szinten fogalmaz, bár azt is bele lehet látni. Ezért a látványhűséget sem lehet számon kérni rajta, sőt, minél látvány hűbb, minél egyedibb, annál kevésbé tud jelszerű lenni!

Egy képjel együttesben nincs előtér és háttér, sőt semmifajta térbeliség a síkon kívül. Ezért nehéz a síkból kilépni vele, mert ez csak a reliefig hiteles. Onnan kezdve, jó esetben valami csak hordozni fogja a térben a jeleket.

Ahogy nem hétköznapi a térbelisége, úgy nincs ilyen időbelisége sem, egyszerre akár több, a jelölendőre jellemző időbeli eltérés is ábrázolódhat egy képen. Tipikus esete a sokhelyütt látható „kétfejű sas”. Ennek nem két feje, hanem két időállapotban lévő egy feje látható a képen.

A képen a formailag egyező alakzatok egymással lényegi kapcsolatban is vannak, fogalmi, szellemi értelemben egyek, vagy valamilyen szempont szerint rokonok. Ugyanez igaz a más képek azonos formáival való kapcsolatukra is!

A világos vagy sötét árnyalatok, vagy éppen az azonos színek, ugyancsak a rokonság, vagy éppen az elkülönítés jelei.

Miután az ábrázolások, melyeket ma ismerünk, a legkülönbözőbb szinten vannak ebből a szempontból, tiszta, csak képjelek együttesét szervesen egybefoglaló képtől, a csak kicsiny részében jelszerű, nagyobbrészt már látvány hű ábrázolásokig, vagy pláne a teljesen elvont formákig, melyeknek semmi lényegi köze nincs a jelenítettekhez, nagyon nehéz általános leírásukat adni. Minden esetben egyedileg kell elbírálni, mi mi a képen, mennyire jelszerű és mennyiben határozza ez meg a képet. Ez a probléma a szkíta ábrázolásoknál lesz igazán szembetűnő. Ott a szimbólum és a jel könnyen összetéveszthető, mint ahogy keverik is a tudományos körökben e két fogalmat. Pedig, míg a képjel természetesen jeleníti meg a lényegi kapcsolatokat, a szimbólum ezt megegyezés szerint teszi. Ez leginkább a kétféle gondolkodásmód különbsége miatt van így! Vagyis a kétféle nyelvi működés következtében, amit a flektáló és az agglutináló elnevezéssel illetnek, bár az agglutináló sem fedi teljes mértékben a ragozás fogalmát. Pontosabb megértésért a Wikipédia szócikk részlete lehet segítségünkre: „Az agglutináló … a nyelvek egyik alaptípusa a flektáló, izoláló és inkorporáló nyelvek mellett. …Az agglutináló (szó szerint: „ragasztó”, értelem szerint: ragozó) nyelv a szavak jelentését elsősorban a szóalakok megváltoztatásával állítja elő úgy, hogy azokhoz toldalékokat kapcsol.” Csak az a baj, hogy míg nyelvünk valóban szervesen ragaszt, ragoz, rügyez, két szó, vagy annak összevont, egyszerűsített, hasonított alakjával, addig az indoeurópai nyelvekben magában véve értelmetlen toldalékokkal képeznek új szót.

Szükségszerű e jelek többértelműsége is, ezért sem jó az ábrázolást az egyedi irányába vinni.

Ami számunkra még nagyon lényeges, hogy ha állatövi szempontból nézzük az ábrázolást, az állat külalakját általában a keleti, míg a jel mozgásirányát, mozgásformáját, ún. tendenciajelét a nyugati, vagy másként a mediterrán zodiákus állatai adják. (Szöveges megfogalmazásakor, elsősorban népmeséinkben, az állatok és így az állatövi jegytulajdonságok, a cselekményegységek helyszín-jellegét, [és itt értelmezhető talán az asztrólógia ház fogalma, hiszen a bolygók a jegyekben, mint házakban jelennek meg] míg magának a cselekménynek a lefolyását a bolygóminőségek határozzák meg.)

Képjel ábrázolásainkra jellemző még, hogy a növény a folyamatszerűséget (növekedést), az állat az állapotszerűséget jelöli, s ezeken belül, az oldalnézet a folyamatban lévőségét, önmaga keresését, a szembenézet az megállapodottságát, kiteljesedettségét jelöli az ábrázoltnak.

Szavazás
Hogy tetszik az új weblapom?
Nagyon szép!
Jó lesz, csak töltsd meg tartalommal.
Nem rossz.
Nekem is kell ilyen!
Tehetséges vagy, ez nem kérdés...
Diavetítő