Vajh mi lehet az oka, hogy annyi, egyébként okos, értelmes ember nem látja a lényeget, és nem érti, érzi –nem tudja rávezetni a Szentlélek sem– mi történik körülötte, vagy pláne benne?

Miért marad például ott valahol, amikor már látja, hogy mi baj van, és azt is, hogy belülről nem lehet segíteni?

Miért enged az anyag csábításának inkább, mint szíve sugallatának?

Miért hisz inkább a nyilvánvaló hazugságnak, mint a tényeknek?

Legfőként, miért fél és gyűlölködik?

 

Egy szempontból ezek az emberek még tájékozatlanok, és erre igazából a teológusi végzettség sem elég. És sem a nagyegyházak, sem a kisegyházak, de a szekták sem adnak igazi választ néhány kérdésre.

Így nincs meg a KeLLő/KeLő ismeretük Istenről. (Erre az összefüggésre majd a nyelvi részben térünk ki, most elég észrevenni, hogy nem indult el, nem kelt fel bennük az igény Isten megismerése iránt.) Így természetesen saját belső lényegükről sincs helyes ismeretük, ráadásul pont ezért, félnek is.

Az ismeretek halmaza, az okosság, de még a tudás sem nyújt azonban védelmet, csak a szeretet, vagyis Isten, megtalálásával lehet csak helyesen gondolkodni, ha valóban a legjobbat akarjuk magunknak.

Az embereknek, akár hiszik, akár nem, alapvető szükséglete Isten felé fordulni. Szeretetigénye van mindenkinek, ezt főként ott fogalmazzák meg legtöbbször, legnagyobb hangsúllyal, ám legtöbbször hamisan, ahol a legnagyobb a hiány, az úgynevezett „fejlett” társadalmakban.

Miután ott, ahonnan jöttünk, –a szellemvilágból, az asztrál-síkról, vagy a köztes létből,– ahol két élet között vagyunk, van ugyanis reinkarnáció, azaz újra testetöltés (ez nem a lélekvándorlás!), színről színre láttuk Őt, így nem volt kérdés van-e? Dombi Ferenc, volt inárcsi katolikus papnak is tanította Jézus a reinkarnációt! Őt azért hozom ide, mert tanításából, mediális üzeneteiből többször fogok még idézni, olyan tiszta, egyszerű és lényegretörő a megfogalmazás és a tartalom.

Az is nyilvánvaló, hogy ideát is Őt, Jézust kellene követnünk (és nem Krisztust, hiszen itt emberek vagyunk, s Jézus az emberi oldala, Krisztus az isteni annak az Istenrésznek, IGÉ-nek, ki általa közénk született). Vagy először legalább megtalálnunk kellene Őt magunkban és másokban. A leszületésünknél azonban törlődik ez az ismeretanyag, pontosabban lezáródik a kapcsolat tudatunk azon részeivel, ahol ezek az ismeretek vannak. Csak annyit érzünk, hogy valami/valaki hiányzik.

Ha valaki nem Istent találja meg, emberekben fogja keresni azt, ami hiányzik, s ha ott sem találja, tárgyakkal helyettesíti őket. Jól ismerjük azokat, akik az anyagi dolgok birtoklását tartják elsőrendűnek az életben, ez „boldogítja” őket. (Nézzünk csak egy reklámot: a nő tálal a hűtőszekrény elé, a férfi az anyósülésre tett LCD Tv-t símogatja!)

Az emberi ideálok (a hősök, a sztárok, a példaképek...stb.) is azonban olyanok, mint mi, ezért előbb utóbb csalódunk bennük, de jobb esetben is megmarad a hiányérzet.

Csak ha valóban Istent találom meg, akkor lehetek boldog, mert Őt nem veszíthetem el. Benne, ha helyes képem van róla, nem csalódhatok. Ismét Dombi Ferencre hivatkozhatom, ha nem is bizonyosan szószerinti, de lényegi idézettel: „A boldogság a vágyott jó birtoklása, az elvesztés félelme nélkül.” Ennél szebben és tisztábban a boldogság lényegét még nem hallottam megfogalmazni! Hiszen minden múlandó, vagyis ami az anyagban van, elvesztődik, csak az Istennel való kapcsolat marad meg odaát is! Ez az egyetlen dolog, amit nem veszíthetünk el, ha valóban vágyunk rá!

Szintén tőle való a következő mondás: „Abban az Istenben, amiben te nem hiszel, én sem hinnék!” Vagyis csak akkor nem akarom Istennel felvenni a kapcsolatot, csak akkor fogok pótszert keresgélni, ha helytelen a képem Róla! Ám ha valóban Őt találtam meg, nem tudok nem hinni benne!

Szavazás
Hogy tetszik az új weblapom?
Nagyon szép!
Jó lesz, csak töltsd meg tartalommal.
Nem rossz.
Nekem is kell ilyen!
Tehetséges vagy, ez nem kérdés...
Diavetítő